Reggelre megint kását kaptam. Nem volt különös, a színe sápadt, az állaga is a megszokott, vizenyős volt. Megettem, nem ismertem más étket. Délben rengeteget ittam, hogy tele legyen a hasam. Egy közeli kútról hordtuk a vizet. Sokat korgott a gyomrom de egy idő után már elfelejtettem még azt is, hogy fáj az éhségtől. Játékot csináltam belőle. Azt képzeltem, hogy két törzs él bennem, akik éjjelenként dobszóval idézik meg a halottaikat. Sokáig tartott, míg a nap végén némileg elcsitultak.
Két éve már, hogy így élek a menekült táborban. Nyolc éves voltam, amikor katonák magukkal hoztak, hogy majd itt jobb helyen leszek. Nem tudtam, mi lehet jobb a saját otthonomnál. Hamarosan egy nő elárulta, hogy a szülővárosom lángokba borult és vele együtt még számos hely. Rendkívüli katonai alakulatok sürgős közbelépésének köszönhető, hogy néhányan mégis ide kerültünk. Semmire nem emlékeztem. Az itt lakók idegenek voltak, a környezet pedig rideg. Fázni nem fáztunk, a napfényből is láttunk néha valamit, de mikor sütött akkor is csak olyan alattomos módon. Fájt a fénye, így alig vártuk, hogy este legyen, akkor viszont a régi, furcsa neszek helyét a még ijesztőbb csend vette át. Iszonytató volt a városi zajok nélküli csönd. Sokan feküdtünk a földön vékony lepedőkbe burkolózva, ám még egymás lélegzetét is csak alig hallottuk. Én is halk voltam, ahogy a felnőttek, ők viszont, - mint akik vezekelnek - tűrték a csapásokat. Ezt is Nenitől tudom, az egyetlen táborlakótól, aki beszél velem, a többiek ugyanis némák. Az eset óta senki nem szólalt meg, sokan nem is emlékeznek, mint én, mások talán csak nem mernek visszagondolni.
Neni szerint az ember a legszebb és egyben legundorítóbb lény a világon, mert képes megölni azt, amit teremtett vagy amit mástól kapott. El tudja pusztítani fajtáját és önnönmagát. Azt mondta, akik itt vannak, nem mernek beszélni, mert tudják, hogy hibáztak. A lelkiismeret furdalás némította meg őket.
Egykoron munkások voltak mind. Gyári dolgozók, milliárdosok, olajmágnások, favágók, vegyészek, autó tulajdonosok, energiafogyasztók és pazarlók, vízhasználók és pacsálók. Nem figyeltek a jelekre, a figyelmeztetésekre, azt hitték kijátszhatják a természetet ami viszont gyökerestül bosszulta meg az emberiség felszínességét. Kizsákmányolták a bolygót, ami így elfáradt és feladta a küzdelmet. Nagyrészt eltűnt az ember s, hogy miért épp a táborban lakók maradtak meg azt csak ők tudják, őrlődnek, és a halált kívánnák, mint a városban pusztultak, de még nem válaszolták meg saját kérdéseiket.
Csak azt nem értem akkor Nenivel mi mit keresünk itt? Nem alszom aznap éjjel. A régi otthonra gondolok, amikor még nem kellett gyertya, ha fényt akartam a sötétben, amikor megnyitottam a csapot és annyi víz jött amennyit csak akartam, amikor még meleg volt a szoba, hogy néha ablakot is kellett már nyitni a túlzott fűtés miatt. Különös érzés fog el. Bizserget, zavar, piszkál belülről. Jól tudom, ez nem az éhség okozta gyomormorgás, nem a sámánok dobjátéka. Nenihez fordulok és odasúgom neki, hogy mennyire bánt, hogy akkor régen nem kapcsoltam le a lámpát, nem zártam el a csapot, pazaroltam pedig, hogy elkélne most itt nekünk. Bánt, hogy nem figyeltem, oda jobban. Azt hiszem ilyen a megbánás, és valami, amit mások lelkiismeret furdalásnak mondanak.
Én is „segítettem” megölni a Földet? Szövetségese voltam ennek a szörnyűségnek, amiben mi mégis életben maradtunk?
Neni bólintott és csak annyit mondott, hogy élünk még és nem ok nélkül. Ha mindenki megtalálja, amit most Te, a felismerés útját, akkor talán újrakezdhetjük. De minden eddiginél nehezebb és embert próbálóbb küzdelem lesz újraéleszteni a Földet.
