Szikrázó napsütésben fürdik a város, ezen a kellemes kora őszi délután. 2020-ban járunk, egy országban, aminek a neve most nem fontos, annak is a fővárosában, ami szintén nem érdekes.
Az utcákon munkából kezdenek hazaszállingózni az emberek, csörömpölnek a biciklitárolók, benépesülnek a bicikliutak. Aki nem biciklin megy, az a tömegközlekedést választja, hisz ez kényelmes praktikus.
A város zaja behallatszik K-hoz is. K nem szereti a biciklik zaját, K egy autópályamérnök. Irodája egy ódon bérház harmadik emeletén áll, ajtaján kopottas névtábla: K, autópályamérnök. Fölötte kézírással, némi iróniával firkantva: az utolsó.
K most feláll az íróasztalától és becsukja az ablakot. Egy pillanatra elidőz a szeme a fővároson. A belvárost parkosították, mindenhol zöldtetők és napkollektorok. A utcákat sétálóutcákká alakították, ahol gyalogosok és biciklisták közlekedhetnek kedvükre.
-Zöldek…- morogja maga elé és visszaül az íróasztalához.
Egy fontos beszéden dolgozik, amivel a város vezetőségét szeretné meggyőzni a városból induló induló mintegy 50 km-es megmaradt autópályaszakasz szükségességéről. Régebben sikeres üzletemberként dolgozott, sajnos későn eszmélt, nem fektetett be alternatív energiahordozókba. Ez okozta vállalata csődjét, kollegái rég a város zöldítőprogramján dolgoztak, míg benne még mindig a letűnt kor értékrendje élt.
Öregszem- gondolta egyik reggel, amikor kiállt a garázsból. Hisz irodájába csak egy vargabetűvel jut el autóval. A környéken azon ritka emberek közé tartozott, akinek még kizárólag benzin meghajtású autója van. Legtöbben már a hibrid autókat részesítették előnyben.
Ehhez hasonló gondolatok kergették egymást a fejében, amikor pontott tett a beszéde utolsó mondata végére.
Nem lesz ez jó, gondolta, legyőznek és parkosítják az utolsó autópályánkat is.
Sóhajtott, majd kikapcsolta a nootebookját és hazaindult.
Másnap reggel elsőként jelentkezett parkőrnek, élete hátralevő részében pedig fütyörézve végezte munkáját üde zöld környezetben.
Így tűnt el az utolsó autópályamérnök is 2020 őszén.
