2020. november 19.
Éjjel nagyon furcsa dolgot álmodtam. A Földet láttam, az otthonunkat, amint belefullad a sok szemétbe, a klímaváltozástól megrepedezik a bőre, a buldózerek megfosztják csodás zöld hajkoronájától, az esőerdőktől. Reggel arra ébredtem, hogy talán ez nem is álom.
Amiben jelenleg élünk az egy szeméttel, füsttel és porral telt világ. Már nincsenek zöld legelők, tiszta vizek. A szárazföldet mindenhol pöfögő gyárak szennyezik, a vizeket különböző vegyszerek mérgezik.
Elindultam a munkahelyemre, de az álmom egy percig sem hagyott nyugodni, ezért másfelé vettem az irányt. Az utca végén volt egy hatalmas nagy elektronikai cikkekből álló szemétdomb. Az álmomban itt volt valami, ami megmentheti a Földet a teljes pusztulástól. Bementem a nagy vaskapun, és megpillantottam azt, amit kerestem. Egy időgépet.
Megpróbáltam elmozdítani, először nem túl nagy sikerrel, de erőlködésem meghozta eredményét. A szerkezet megmozdult. Az egész egy 170 centiméter magas, 3 méter átmérőjű henger volt, készítője évekkel ezelőtt eltűnt, valószínűleg elnyelte a szemétdomb.
Az első gondolatom a következő volt: „Vissza kell utaznom 2010-be, hogy szólni tudjak az embereknek, vigyázzanak! Óvják és védjék környezetüket, különben a pusztulás szélére jutunk.”
Elővettem a mobiltelefonomat, és gyorsan készítettem egy-két fotót, hogy legyen bizonyítékom a mostani helyzetünkről, különben a buta és hitetlen emberek bolondnak fognak nézni.
A képek elkészültek, de az időgép elem nélkül nem működött. A kistáskámból elővettem a zseblámpámat, kivettem belőle az elemeket és behelyeztem a szerkezetbe. Beszálltam a kabinba, és az időtáblán benyomtam a kettest, a nullát, az egyest és ismét a nullát. Hangos zúgással, kisebb rángásokkal elindultam a múltba.
2010. október 29-e van. Érkezésem után azonnal körbejártam a TV-székházakat, a rádióközpontokat, az újságok szerkesztőségeit. Mindenhol riportot csináltak velem, a mobiltelefonnal készült fotóim körbejárták a világot. A gyártulajdonosok, politikusok megígérték, hogy egy hét múlva az egész világ tudni fogja, hogy mi lesz 10 év múlva, ha így folytatjuk.
„A jövő meg fog változni!” – bíztattak.
Négy hónapig tartózkodtam a múltban. Februárban, amikor a helyzet már erőteljesen javulni látszott, úgy döntöttem, haza indulok.
Eljött a búcsúzás ideje. Beszálltam a kabinba, és hirtelen otthon termettem.
Az indulás helyszíne, a szemétdomb, mintha köddé vált volna. Az utcák szinte ragyogtak a tisztaságtól, a mezőkön állatok legelték az üde zöld füvet, a vizekben halak ficánkoltak, és az emberek autó helyett gyalog, kerékpárral, vagy napelemmel hajtott szerkezetekkel indultak útnak.
Boldogan láttam, hogy az emberek – ha akarnak – nagy dolgokra képesek.
