Füstszag keveredett a kalyiba dohos levegőjével, és a nyitott ablakon át betóduló, fojtogató hőség sem kecsegtetett sok jóval; az új nap ismét könyörtelen pontossággal ébresztette fel a vidéket. Kotrógépek lusta motorberregése törte meg a nyugtalan csendet, ahogy a külvilág motoszkálni kezdett, percekkel később éles sípszó vert visszhangot a kunyhók falai között. Őrségváltás volt.
Behunytam a szememet, és összekuporodtam a földre terített pokrócon. Tudtam, a mai nap semmiben sem lesz másabb, mint az eddigiek: ugyanaz a fájdalommal terhes valóság, amit az emlékek csak még kínzóbbá tettek.
A világ nagyot változott; ami régen érték volt, ma semmit sem jelentett, a pénz értékét vesztette, és már nem az olajért vívott háborúk tizedelték a népességet. Pazarló életmódunk, a lábunk nyomán emelkedő szemétkupacok sora túl soknak bizonyult a környezetünknek. A természet visszavágott a sérelmeiért.
Nem volt térség, ami ne sínylette volna meg; államok omlottak össze, népek pusztultak ki, emberek milliói váltak otthontalanná. Falvak lakosságát vonták össze elkerített területeken, a gyerekek dögök és szeméthegyek között nőttek fel, őrök felügyelték minden mozdulatunkat. Nem volt többé magántulajdon, pár szakadt plédet mondhattunk csak magunkénak.
