2020 tavasza, verőfényes napsütés. Alig felébredve nézek ki a ablakból a már nyüzsgő városra. Olyan szép idő van, ki kéne ruccanni a családdal piknikezni. Merthogy vannak még zöld területeink, ahová oxigént jár szívni az ember, ha már unja a szmogot.
Fura lett a világ, kicsit jobb, kicsit rosszabb. A tudósok persze megoldották, hogy ne kelljen több kőolajat bányászni, éljünk környezettudatosan, vásároljunk biotermékeket, tudatosan táplálkozzunk meg az ilyesféle dolgok, amik úgy 10-15 évvel ezelőtt jöttek divatba.
Minden megmaradt, kivéve az ózonlyuk, mert az eltűnt. Kitalálták a nagyokosok, hogy mit, mikor, hogyan és miért kell csinálni, hogy élhető maradjon a bolygónk. Nem is ezzel volt gond… A Föld túl jól működő rendszer ahhoz, hogy sokáig megtűrjön a hátán egy olyan fajt, ami ennyire tönkretette volna a őt.
A mentalitással van itt baj. Valamikor az első évtized vége felé megváltozott a világ. Nem kellettek már hősök, akik nagy tettükkel írták be volna magukat a világtörténelembe. És az emberek megszokták ezt. Ellustultak. Elfáradtak abba, hogy keressék a csodát. Elég lett nekik az is, hogy szelektíven gyűjtsék a szemetet, kispóroljanak egy napelemet vagy bio-etanollal működő kocsit vegyenek. Ennek az ellustulásnak köszönhetjük azt, hogy még van élet a Földön. Ez az ellustulás hozta a csodát: a levegő megtisztult, az emberek egészségesebbek lettek, stressz mentesebb életet élnek és már-már boldogok is.
De a nagy tettek elmaradtak. Mikor volt az utolsó Szent István, aki teremtett, az utolsó Deák, aki épített, az utolsó Ady, aki újított? Hová lettek a spártaiak, a dívák, a Teréz anyák, a Michelangelo-k? Hová lett az ember?
Apró dolgoknak kell örülni, mondják mindig. De néha olyan jó lenne nagyot álmodni. Olyan jó lenne mondani, hogy igen én sokat teszek az emberekért, hogy igen bennem igazi hazafi rejtőzik, hogy igen én ember vagyok. Nagy E-vel. Mert bármennyire pusztítottuk környezetünket, bármennyi erdőt vagy fajt irtottunk ki, emberből maradt a legkevesebb. Emberből, akit ódákba kéne zengeni, akiről szobrot kéne faragni, akit mint a múlt nagyját tenni ki a múzeumok vitrinjébe, hadd lássa, aki nézi, hogy ilyenek voltunk valaha.
Addig is maradnak az apróságok. Nem eldobni a szemetet a járdán, hévízzel fűteni, jónapottal köszönni a szomszédnak, vagy épp elvinni a családot piknikezni. Merthogy vannak még zöld területeink, ahová oxigént jár szívni az ember, ha már unja a szmogot.
