Ily pöttöm voltam egyszer én is,
Mikor életem tavaszán egy
Mámoros Áprilisi nap friss
Harmatjában hemperegve hegy
Aljában, döntöttem el végleg,
Hogy fel nem nő e pajkos lélek,
Idősödő test nem lesz méreg,
Amíg lélegzek és élve élek,
S szerelmesen bátran lépek,
A buja völgy puha keblében,
Amíg a végső útra térek
Élek e csöndes menedékben.
Nem kell nékem semmi más,
Hagyj el csaló hasonmás!
II.
Torz tárgyak takarója
Födte el egyszer a napot,
S alattunk megnyílt a föld,
Kapaszkodtunk de kezünket
Fém, üveg, szilánk,
Vagdosta, törte, zúzta.
Beestünk.
Gyermeki lelkünk örökre bemocskolva,
Egy olajfoltban,
Felnőttünk.
„Acél szív, szilárd lélek!”
Hangzott a vezényszó.
A gépezetből kikerülve,
Újraformálva, üresen, kitömve,
Hallgattunk új szüleinkre.
S mint az újszülött,
Kinek lelke nem szabad, hanem szolga
Ismeretlenek tulajdonában;
Kinek teste nem szép, hanem taszító szörny
Futószalagon gyártva;
Kinek köldökzsinórja vaslánc,
Örökre elzárva;
Kinek otthona nem az édesanya finom ölelése,
Hanem lángok csapdája;
Kinek kezét, biztos fogást nem lelve,
Vasmarkok szorítja;
Kinek első sírása sikoly, félelemtől
Eltorzulva;
Kinek szemét nem a fény, hanem füst
Vakítja;
Kinek első bátorító hang helyett,
Acélkalapálás jut;
Kinek testét nem éltető vér,
Hanem gépek szennye mossa;
Kinek tudata szabadságában szenved,
Múltért ég, jelentől szenved, jövőtől fél -
Felnéz a plafonra
S kérdi: hova?
„Acél szív, szilárd lélek!”
„Acél szív, szilárd lélek!”
Hangzik a válaszszó.
Így teltek napjaink, heteink, éveink, míg nem egyszer -
III.
Üres emberek, tömött emberek
Királyok, királyai, sivatagok bősz urai
Emelkedtek ki sorainkból,
Mocskoson, szurkosan, szebb világot ígérve:
Egyszerre a vezényszó ismét:
„Acél szív, szilárd lélek!”
S mi ismét hallgattunk reá,
Ásót, csákányt, kardot, puskát ragadva
Követtünk urainkat a halálba,
Testvér a testvér ellen küzdve
Épült szép új világunk,
Téglák helyett hullákból,
Beton helyett izzadság s vérből.
„Acél szív, szilárd lélek!”
Nap nap után, nincs megállás,
Katonának nincs nyugvás,
Motorok zúgása fejünkben ébredéskor,
Reggelire tojás és kenyér.
Majd fegyvert fogj, lőszert, puskaport,
Csatlakoz a szabályos hadoszlophoz.
Az ellenség felettünk vár, talán rád.
Maszkot fel, a levegő vékonyodik,
Halál bűze csavarja az orrod.
Megérkeztünk.
Ellenséges terep előttünk, idegesen mosolygunk.
Hat óráról lőnek, mögöttünk a zöldek!
Kék és zöld összecsap,
Az első sor holtan lezuhan.
Visszavonulás,
De a napnak nincs vége,
Jöhet a következő megálló.
A levegő egyre hidegebb, alig öt,
Az új ellenséggel harcolni lehetetlen.
Figyelmesen várunk, az ellenség lassan a láthatáron,
Céloz, tűz! Ne kíméld, dögöljön a szemét!
Az egyik lezuhan, majd követi a másik,
Keményen küzdünk,
Az ellenség nem tör át köztünk.
Már hat órája, még kettő hátra.
S mikor a vezér visszavonulót fú,
Azokra gondolunk kik, nem jönnek vissza ma velünk.
Koszosan, szomjasan, fáradtan és gyengén,
Még egy napot abszolváltunk,
Még egy nap menni vagy meghalni,
Még egynek vége.
A nap rég lement, fegyvereket a helyére,
Mert a fegyvered élete a tiéd s enyém.
Tojás és kenyérrel indul a keserű éjszaka,
De álmodban résen legyél,
Ha kell ölni légy kész.
Elalvás előtt még beszélgetünk:
Azokról, akik nem élték túl,
A golyókról melyek felettünk süvítettek,
A barátunkról, ki mellettünk fekszik,
Szilánkokkal a fejében.
Nap nap után, nincs megállás,
Katonának nincs nyugvás.
„Acél szív, szilárd lélek!”
„Acél szív, szilárd lélek!”
Imigyen harcoltunk s hulltunk
Üres emberek, tömött emberekért -
De csitt -
Egyszer csak véget ért a harc,
S nem marad más csak a csönd,
A gyász s üresség.
Hirtelen nem tudtuk, hogy
Mosolyogjunk vagy sírjunk,
Búsuljunk vagy örvendezzünk,
Csak a csönd, csönd, csönd.
A levegőben mint egy gonosz szellem,
Fojtogató csönd, borzasztó csönd.
Egymásra pillantva, ide-oda, választ várva,
De nem kapva,
Csak a csönd, csönd, csönd.
Olykor egy nyöszörgés hasított a levegőbe,
Követte egy könyörgés, fohász, ima,
Kihez? Mihez? Nem számít, túl késő,
Egy újabb katona fekszik holtan, és újra csak:
A csönd, a csönd, a csönd,
A csönd, a csönd, a csönd!
Végül, mint egy lopakodó patkány,
A csöndet megtörve, egy szédítő hang kúszott elő,
Egyre hangosabban, ismét a vezényszó:
„Acél szív, szilárd lélek!”
„Acél szív, szilárd lélek!”
„Acél szív, szilárd lélek!”
Ekkor született fiam,
Mellettem sunnyogott az új nemzedék sarja -
IV.
Szabadok voltak, kívülállók, álmodozók,
Szociálisan kirekesztett,
Művészek, zenészek, írók, költők,
Civil aktivisták és pacifista tüntetők.
Katonák egy népszerűtlen háborúban.
Minden zavaros volt,
Kapcsolatok zűrösek, fűvel-fával,
Ki kivel, ki nem, ki hogyan, ki így,
Család, házasság új értelmet nyert.
Szegény, örökké mellékelt erkölcseink,
Talán örökre elveszetten,
Utat szorítva új isteneiknek:
„Szabadság és Szerelem!”
Olcsó és egyszerű, egy kis fű és papír,
Mindjárt minden szép és jó.
Hol van ilyenkor az Isten?
Elfelejtették.
Vasárnap este inkább egy kis mámor,
Ha már hétfőn a hidrogén ellen,
Órákig az asztal alatt feküdtek.
Voltak jók és rosszak, szépek és csúnyák,
De mindenki egy volt, egy mindenki,
Néha többen is egyszerre,
Anyaszült meztelenül.
Elkényeztetettek és önzők voltak,
Lusták és lángeszek,
Túl későn nőttek fel, de végül az is megtörtént.
Őket okolom mégis mindazért a rosszért,
Amit a háború után ránk terheltek.
A legtöbbjük tagadja, de mégis
Nagyrészt sajnálja.
Álszent képmutatók az új generáció is,
Amint lehetőség adatik, hátbaszúr,
Meggyaláz, elveszi mindened.
Lassan a felszínre tör…
Így épült egy úgy világ ismét,
A lopás és csalás lett az úr.
A későn felnőtt pólyásoknak gyors pénz kellet,
A tömött embereknek minden kellett,
Zavaros idők, mindenkitől féltünk.
Egy ártatlan mosoly, egy csábító szó, a végzetünk.
Még nagyobb emberek ezek,
Tiszta öltönyükben az egész világ elférne,
Finom kezük lendítése,
Sorsunk kegyetlen eldöntője.
És újra a felszínre tör…
„Acél szív, szilárd lélek!”
„Acél szív, szilárd lélek!”
„Acél szív, szilárd lélek!”
„Acél szív, szilárd lélek!”
Soha ennyire ijesztően -
V.
Reményvesztetten,
Elzárva, elnémítva,
Üresen, tömötten,
Csak egy szó,
Hagyta el ajkunk:
Hova?
És újra:
Hova?
És újra, és újra:
Hova? Hova?
VI.
Ekkor születtél, ahányan voltunk mind köréd álltunk,
Együtt az egész család, együtt érted imádkoztunk,
Soha ennyire nem szégyelltük az elrontott múltat,
Hogy egy világba születtél mely kívülről már korhadt.
Némán álltunk, fejünk lehajtva, de új remény égett
Fényesen lobogva, elűzve a nagy ellenséget,
Akik eddig markukban tartottak; így jött el a vége,
Nem egy durranással, hanem egy nyöszörgéssel.
Ígérd meg hát kedves kis unokám,
A romokon, amiket rád hagyunk
Teremtsd meg magadnak azt a világot,
Amiért érdemes harcolnod.
Ember embernek szent s sérthetetlen,
Egyenlőnek lenni születéstől nem lehetetlen,
Csak akarni, vágyni és küzdeni kell,
De küzdeni a lélekkel, nem a kezekkel.
Erőszak erőszakot szül, legyél hát kívülálló,
Keresd a békés utat, ne te légy a megtorló.
De a vágy s gondolat közel se elég, cselekedj!
Emlékezz mindig ezen örökre elhanyagolt szavakra:
Az eszme s valóság között fekszik a sötétség,
A gondolat s cselekvés között fekszik a sötétség,
A vágy s mozdulat között fekszik a sötétség.
Cselekedj! Ne hagyd, hogy őseid bűnös szégyene
A te ártatlan vállaidat terhelje. Minden gondolat,
S rá minden egyes mozzanat, közelebb hozz,
Közelebb az igazi szép új világhoz.
Acél szíveket, szilárd lelkek, szerelmes és szabad
Erkölcstelen népek, csaló hasonmások, el innen!
Vesd meg a kevélységet,
Nem vagy különb senki emberfiánál,
Egyedül egy senki vagy,
Nem vagy se szebb se jobb másnál,
Csak büszkeséged nagy.
Vesd meg magad,
Ne nézd le a náladnál szomorúbb sorsa jutottakat,
Sőt, ereszkedj le hozzájuk és nyújtsd ki kezed,
Emeld őket fel magadhoz, csókold meg a talpuk,
Feledkezz meg magadról, az egyenlőség nem álom.
Győzd le a fösvénységet,
A pénz minden gonoszság gyökere,
Virága a bűn és szomorúság,
Ahogy nő vagyonod úgy nő az ereje,
A vakító vágy s kapzsisság.
Győzd le magad,
Ami nem létszükséges, attól szabadulj meg,
Álmodban se képzelnéd el mennyien éheznek,
Mennyien függnek egy jótevő szánalmától,
Légy te az arcnélküli idegen, oszd el mindened.
Utasítsd el a bujaságot,
Az emberi méltóság szemérmetlen,
Legaljasabb cáfolása,
A rendetlen nemi gyönyörökben,
Burjánzik a lélek tagadása.
Utasítsd el magad,
Tiszteld az embert önmagadban és másokban,
Csak így juthatsz el az egyenlőség tudatához,
Ha elfojtod a testi kényszert, felszabadítod magad,
Az igaz szépséget keresd, ami a belsőben rejlik.
Tagadd meg a torkosságot,
Mértéktelenség az evésben, ivásban, dohányzásban,
Ez a torkos ember ars poétikája,
Mértéktelenség a földi örömök habzsolásában,
Az önzés netovábbja.
Tagadd meg magad,
A sört a húst a dohányt a ruhákat a szépséget a játékokat
A sexet a testet a munkát a klímát a fegyvereket a szódát
A gazdagságot a hatalmat a mobilt a cipőket a pihenést
A kelmét a pénzt a bort a szórakozást mindent mindent!
Fojtsd el az irigységedet,
Mely az önszeretetből burjánzik,
S elterjed mint a rák,
Míg az elme békéje elhalálozik,
S szenvedést hoz reád.
Fojtsd el magad,
Ne hagyd, hogy tökéletességre való törekvésed deformálja,
A környezetedet, ez hiú álom, nem vagy, nem is leszel,
Tanuld meg becsülni azt, ami van, ami neked megadatott,
Így fog nőni az önbecsülésed, szeresd a másságot.
Küzd le a haragodat,
Minek édes nedve gyors de hamis menekülés,
A gyönge ember szíve előtti faló,
Melyben a lassú és keserű megsemmisülés,
A végső megrontó.
Küzd le magad,
A pezsgő véredre, a szív sebes verésére ne hallgass,
Ne gondolkodj sérelmekben, vétkekben, mi neked az,
Bármekkora a fájdalom, a bosszú nem fog enyhíteni rajta,
Mindannyian együtt viseljük a bűn nehéz terhét, mink emberek.
Vesd meg a restséget,
Az ólomsúlyt mely lehúz a mélybe,
Az undorító közönybe,
S lelki elzártság várának peremébe,
Önmegvetésbe.
Ne vesd meg magad!
Álmodj! Cselekedj!
Unokám, küzdve küzdj és bízva bízzál!
Egy szebb jövőért, egy közös menedékért!
