A most, most van, erről nem győz meg senki.
A halántékom szürkés itt-ott. A fogaim fele ólom, amalgám, műanyag. Kicsit kopaszodom is már a homlokom két oldalán. Erősek a csontjaim, sosem volt csonttörésem, az ízületeim viszont pocsékok. Már kevésbé hallom a környező zajokat és alkonyatkor sem látok tisztán. Szemüveg nélkül képtelen vagyok olyannyira fókuszálni, hogy olvasni tudjak. Keveset tudok gyalogolni és ha futni kell valami után, inkább várok mintsem kifulladjak és szégyenszemre a szívem a torkomban érezzem. Volt egy gyomorfekély műtétem és a gyerekem alig lát otthon. A feleségem búskomor és neki is mint magamnak ugyan azokat a kifogásokat ismételem. A barátaim messze vannak tőlem, még ha csak húsz percet is kellene utazni hozzájuk. Kutyám, macskám nincs, nyűg. Megtakarított pénzem, törlesztő részletem van. Azokat nem kell etetni. Az autóm középkategóriás, a fényképalbumom elvesztettem. A napokat hagyom eltelni. Nincs különösen ami vonz, hajt, éltet. A gyerekem majd elboldogul, a feleségem vigasztalja magát én pedig majd csinálok valamit. Most éppen várok. Várom, hogy elteljen ez a nap és jöjjön a következő. Rossz már a torkom is, azt mondják gégerák gyanús. Félek a gáztól, a nyitott ajtótól, a téli hidegtől és a nyári hőségtől. Nincs már türelmem sem, most pár perc alatt akarok mindent az internetről és ha megkaptam, csak átfutom. Volt idő, amikor Tarr Káthozat-ját is örömmel ültem végig. Még a 30 másodperces reklám is hosszú. Könyvet nem olvasok, időpocsékolás. Gyakran mérem másokhoz magam. Kinek, miért, rosszabb mint nekem. Ironikusan gondolok a városi életre. Mi akartuk.
A hirdetés az arcon csap és már nem érzem az egészséges igazság érzetet. Nem akarok megoldani, egyszerűbbé, gyorsabbá jobbá tenni. „Így múlik el a világ dicsősége.” Ha volt neki. Valaha.
Kettőezer-húsz van, január másodika, öt óra. Az idő ködös, a hangulat nosztalgikus.
A nevem Jamriskó Tamás.
Magasságom: százhetvenkilenc centiméter
Súlyom: hatvanhét kiló
Korom: harminc.
És már nem hiszek a csodákban.
