- Apu, Apu! – borult sírva Ferenc ölébe az úgy hét éves forma kisfiú.
- Hagyjál, Andris, most éppen a híradót nézem! – taszította el magától a férfi gyermekét.
„Újabb biológiai csapást mért az Eurázsiai Unió a káros anyag kibocsátásban élen járó Egyesült Államokra. Az emberáldozatok száma közel 28.000, környezeti károk nem keletkeztek. Az fél éve tartó ’ökoháború’ eddig mindenben megfelel a 2018-ban meghozott hágai Bioterrorizmus törvénynek, mely kimondja, hogy összecsapások esetén csak emberekre káros, de környezetkímélő biológiai fegyvereket lehet felhasználni.” – adta hírül a televízió.
A férfi végre kikapcsolta a szerkezetet.
- Na, most már mondhatod! – fordult oda fiához.
- Apu! Csoki nagyon gyenge! Nem tud lábra állni! Meg fog halni? – nyelte könnyeit a gyerek.
- Andriskám! Csoki egy 14 éves német juhász. Már nagyon öreg, hamarosan elpusztul.
- De nem akarom, hogy meghaljon! Ő olyan, mintha a bátyuskám lenne! Nem akarok egyedül játszani! Nekem miért nem lehet testvérem? Minden barátomnak van! Miért? – a gyermek szájából úgy ömlött a szó, mint szeméből a könnyek.
Már ezerszer elmondtam, hogy te a születésszabályozás évében születtél! Majd az unokáidnak újból lehet testvére, de neked nem. Majd veszünk egy másik kutyát, azt majd szeretgetheted. – fakadt ki gorombán az apa.
A gyerek üvöltött.
- El kéne vinni a vágóhídra, mielőtt kárba vész a húsa. – nyugtatgatta fiát Ferenc.
- De én nem akarom megenni vacsorára, mint a szomszéd Karcsika a macskáját! – visított Andris.
- Kisfiam! – rivallt rá a férfi – Ha hamarabb megdöglik, mintha levágnánk, akkor mehet a biomassza telepre! Azt akarod, hogy szegény Csokit moslékként egyék meg a disznók, hogy amúgy is virsliként végezze? Ha magunk visszük a vágóhídra, nemcsak megkapjuk a húsát, hanem valami hasznos kis holmit is készíthetünk a lenyúzott szőréből. Szeretnéd, ha Csoki örökké veled maradna? Akkor készíttetünk belőle neked egy sálat! Azt majd hordhatod. Rendben?
Andris megszeppenve lesütött, könnyes szemmel bólogatott.
- Sose foglak elfelejteni, Csoki!